Íme egy történet a svájciakról - talán nem ismered. Ők a világ legnagyobb csokoládégyártói és -fogyasztói - több mint tíz kilót esznek meg fejenként -, és még sincsenek dobogón a túlsúlyosak között. Miért? Mert elintéznivalóik felét gyalog vagy biciklivel végzik. Az amerikaiak mozgásban töltött idejüknek kevesebb, mint tíz százalékában mozognak igazán, a többit járműben töltik. Mi, franciák kevéssé hasonlítunk a svájciakra, kivéve a csokoládét és a gyaloglást, de ez utóbbiakban jól teljesítünk.

Valahányszor Franciaországban vagyunk egy hétig vagy tovább, a férjemmel mindig meglepve tapasztaljuk, hogy fogyunk valamennyit, miközben mintha többet ennénk. A trükk: rengeteget gyalogolunk.

A gyaloglás a francia életmód alapvető része - a francia nő átlagosan háromszor annyit gyalogol, mint az amerikai nő. Tested alsó felének egyszerűen nincs jobb testmozgás: lábad teljes hosszában dolgozik, ráadásul a feneked is, különösen ha hosszúak a lépteid. És az élénk séta a szívre éppoly jótékony hatást gyakorol, mint a futás, anélkül, hogy izületidet veszélyeztetné.

Azt javaslom, két módon növeld a gyaloglást. Először is, építs be tempós sétákat a mindennapjaidba. Nem halálos vágtát, csak élénk gyaloglást. Kezdd rövid távval és idővel, és emeld fokozatosan. Ha részben vagy egészben gyalog mész munkába, vagy ebéd után gyalogolsz húsz percig (ami jót tesz az emésztésnek is), az máris heti három óra sétát jelent, jókora lépést a fogyás felé. S ha rákapsz az ízére, meglátod, egyre többet gyalogolsz majd. Én bárhol vagyok, reggeli előtt szinte mindennap sétálok húsz percet.

Másodszor, keresd a módját, hogyan növelhetnéd "véletlenszerű" gyaloglási idődet. Azaz: állj ellen az amerikai ösztönnek, amely minden lépés megspórolására int. Mi, franciák nem keressük oly megszállottan a legrövidebb utakat, mint az amerikaiak. Talán ezért van, hogy immár nem vagyunk nagyhatalom - és ennek jótékony velejárója, hogy kövérek sem vagyunk. Úgy tartjuk, az életben az úton levés a legjobb. Ha nem vagy ilyen filozofikus hajlamú, gondolkozz így: a megtakarított idő egyenlő az el nem égetett kalóriák számával. Sétálj egy kicsit, míg vársz valakire...

A néphittel ellentétben gyalogolni nem olyan könnyű, mint rágógumizni. Minden fizikai tevékenységet ésszel kell végezni, figyelve az egyensúlyra és a harmóniára. Tehát hogyan is kell gyalogolni? Kerüld el a zsúfolt utcákat és ne cipelj nehezet. (Még ha elbírod is azt a táskát, legközelebb tudat alatt kerülöd majd a sétát.) A tűsarkú nem a legjobb ötlet, de azért futócipő sem kell. A francia nő kényelmes cipőt hord, többnyire gumitalpú papucscipőt, ezek mindenütt kaphatók. A városi parkok és vidéken a kis forgalmú utak remek helyek a sétára, de még egy légkondicionált bevásárlóközpont is megteszi, ha odakint éppen rossz az idő. Ismerek egy nyolcvannyolc éves asszonyt, aki a külvárosban él, és naponta hosszú sétákat tesz a hatalmas szupermarketben: Mindenki másra esküszik. De akár városban élsz, akár vidéken: ha odafigyelsz, rájössz, neked mi a legjobb. Van, aki a természetet szereti figyelni, mások az embereket. Fedezd föl a saját örömeidet.

A gyaloglás legfontosabb elemei a testtartás és a légzés. Létfontosságú, hogy a hátad egyenesen, fejed fölvetve tartsd, mintha egy tűvoli pontra néznél, vagy szerelmedet fürkésznéd egy ködös vasútállomáson. De figyelj a lépteidre is. (Ismerek embereket, akik rengeteg változást tapasztaltak az utcán, pusztán azáltal, hogy időnként a lábuk elé néztek.) Vállad engedd le, majd feszítsd hátra (mintha kidüllesztenéd a mellkasod), úgy, hogy elképzeled: egy kis ér szalad le a hátadon a lapockáid között, és igyekezz ott is tartani. Ha rossz a tartásod, megfájdul a nyakad és a hátad.

Lélegezz be és ki mélyen és lassan; ha a légzésre koncentrálsz, növeled a séta meditatív erejét. Ahogy az evésnél is: a tudatosság emeli az élvezeti fokot, az pedig az elégedettséget. A járás is fontos: használd a karodat, és ne csak a talpadon sétálj, hanem a sarkadtól a lábujjakig menj végig rajta. Mindig legyen nálad víz, és igyál. Meglátod, gyorsan megy majd, mint a karikacsapás.

Első két párizsi diákévem alatt minden hétköznap gyalog mentem az Eiffel-toronytól a Sorbonne-ig, oda és vissza más-más úton (bár még így is nehéz volt elkerülni az összes kis pékséget, sütödét). Hétvégén pedig a szobatársammal (mindketten vidéki lányok voltunk) tágra nyílt szemmel elindultunk fölfedezni Párizst, és egész vasárnap mászkáltunk a különféle kerületekben, parkokban vagy a Szajna partján. Gyakran legalább tíz-tizenöt kilométert gyalogoltunk, csak ebédelni álltunk meg, és az ötórai fagyira - ez volt a heti jutalom - Szent Lajos szigetén, a híres Berthillonnál. Végül jobban ismertük a várost, mint a legtöbb párizsi.

Számomra a gyaloglás, a séta a legfőbb idő a szabad, laza gondolkodásra. Amikor érzem, hogy lekerül rólam a nyomás, gondolataim tempója átveszi a testemét. Különös élvezet, "mélyre merülés" ez, amikor az emberben tudatosul, hogy valóban létezik, és a képek, információk, a külvilág ezerféle ingere hirtelen eltávolodik. Időbe telik, míg az ember megtanulja élvezni ezt, de megéri. Nem hazudunk magunknak, nem menekülünk önmagunk elől. Nincs rá szükségünk.