Nemrégen láttam egy színdarabot Párizsban, a címe (laza fordításban) valami ilyesmi volt: A csokoládé-függők. Három fiatal elhatározza, hogy csoportterápián szabadul meg a kóros csokoládézabálástól; a terapeuta (maga is volt függő) segíteni próbál nekik. Persze egyiküknek sem sikerül (micsoda meglepetés), és semmi nem oldódik meg (ez a francia színház), de van benne néhány jó mondat, csipetnyi igazsággal. Például: egy felmérés szerint tíz emberből kilenc elismeri, hogy szereti a csokoládét... a tizedik hazudik.

A darab a francia szenvedélyt (csokoládéimádat) figurázza ki, egyszersmind a terápia-ipart is - ez aligha lenne népszerű Amerikában. Én jól szórakoztam rajta, kiváltm amikor arról beszéltek, hogy a nők titokban eszik a csokoládét. A franciáknak ez jó poén, de amerikai tapasztalataim okán én nemigen nevettem. Az amerikai nők túlságosan sokszor esznek titokban, és az eredmény inkább a bűntudat, semmint az élvezet. A tendencia alapja egy hibás meggyőződés. Olyan ugyanis nincsm hogy valmai bűnösen jó vagy finom. Ha valamit igazán kedvelsz, mint például én a csokoládét, helyet kell találnod számára az életedben. Ahol amúgy fékevesztett zabálásnak nincsen helye. Csak mértéktartással, kiművelt fogyasztóként élvezheted a csokoládét - fényes nappal, mindenki szeme láttára. Ugyanez áll a többi ételre is, ami az amerikaiak tiltólistáján szerepel.

A francia nő eszik csokoládét (körülbelül öt kilót egy évben). Kenyeret is eszik (ezért megharcoltuk a forradalmunkat!), pedig az is az "ellenség-listán" van. De: a francia nő nem hízik el. És íme egy újabb paradoxon: ha ezeket az élvezeteket hosszú időre kizárjuk az életünkből, az valószínűleg súlygyarapodáshoz vezet. Az éhezés egyetlen hosszú távú hatása a jojó-hatás: ma lent, holnap megint fent. Teljesen értelmetlen, hiszen mind a kenyér, mind a csokoládé jót tesz.

Ha kenyeret és csokoládét eszünk (márpedig eszünk) és nem hízunk el (márpedig nem hízunk el), a fejünket kell használnunk, ahogyan dr. Csoda tanácsolta. A legkisebb áron törekedjünk a legnagyobb élvezetre. Azt tanította, hogy a kis élvezet a kulcsa a sikernek, és az ő receptje szerint nekem abszolúte szükségem volt a csokoládéra, csak kis adagokban. És meg kellett tanulnom szeretni azt is, amit ehettem. Röviden: az étel francia típusú élvezetére tanított; arra, hogy ugyanaz az étel lehet barát vagy ellenség, attól függően, hogyan bánunk vele. A lényeg: tudtosság, arányérzék, minőség és a végső cél - a totális jóllét szem előtt tartása.

Már beismertem, hogy imádom a csokoládét, vagyis csokolista vagyok. Meggyőződésem, hogy ezt anyámtól örököltem. Fantasztikus csokis desszerteket tudott készíteni, de ette önmagában is. Neki volt a legkönnyebb ajándékot venn, bárhol jártam is. A Belgiumból, Svájcból vagy bárhonnanhozott csokoládé egyenest a szíve közepébe vitt. Néhány éve, amikor egy híres csokigyáros majdnem nyolcvan évesen meghalt Lyonban, a Le Monde gyászjelentésében az állt, hogy naponta megevett egy nagy tábla csokoládét. Családunkban az a mondás járta, hogy ő volt az egyetlen, aki több csokoládét evett, mint anyám. De mivel anyám jóval túlélte a kilencvenet, és mindvégig csokoládé-függő volt, végül alighanem ő nyert.

Ha a csokigyáros szenvedélye nem nyűgöz le, vizsgáld felül a csokoládéhoz fűződő viszonyodat. A lyoni férfi, francia mércével mérve legalábbis, rendkívülinek mondható. Kevesen tudnánk ennyit enni normális keretek között. Nem mintha a csokoládé élvezete versenysport lenne. Amikor anyám hódolt ennek az élvezetnek, az leginkább olyan volt, mint egy zen meditáció. Senki nem szólt egy szót sem. Elég volt egyetlen pillantást vetni az arcára, az ajkaira, a szemére - s máris mindenki elhallgatott. Így tiszteltük meg anyánkat: engedtük, hogy teljes odaadással hódoljon legfontosabb szenvedélyének. Tudni élvezni a fölülmúlhatatlanul selymes, összetett ízhatást, ahogy a csokoládé a szánkban olvad, és elindul a torkon át lefelé - számomra az étkezés érzéki művelésének nagy csúcsa. Semmi sem lehet ettől távolabb, mint az utcán, rohanás közben befalni egy Snickers-szeletet. Devajon honnan ez a szelíd őrület? A történelem fölfedi, hogy mély gyökerei vannak a Theobroma cacao (a csokoládé ipari neve) varázsának, melynek neve görögül "az istenek ételét" jelenti.

A csokoládé az "Újvilágból" érkezett Európába, a felfedezések korában. Föltehetően az olmékok (Kr. e. 1500-600) ízlelték először. Számukra a csokoládé energiadús ital volt, rendkívül keserű és csípős, egyfajta energiaital férfiaknak (papoknak, hercegeknek és harcosoknak). Abban hittek, hogy a varázsszer segít a háborúban, növeli a szexuális teljesítményt, de még a kígyómarás túlélésének esélyét is. Az általunk ismert változat a préselt pre-kolunbiai civilizációkhoz köthető, Kr. e. 3000 körül, amikor Mezoamerika (a mai Mexikó és Guatemala) meleg és nedves táján vad kakaócserjék nőttek.

Az aztékok és toltékok számára a csokoládé nemcsak elixír, hanem értékmérő is volt. Kerekedelmük alapegysége a kakaóra épült, a csokoládét nemesek és kereskedők fogyasztották (persze kizárólag férfiak) összejöveteleiken. Még mindig keserű és csípős volt, de már vaníliával, mézzel és virágokkal keverték, és hidegen, lágy állapotban szolgálták föl, rendszerint az étkezés végén, a dohánnyal együtt. Energiatartalma mellett (ezek a fajták minden kétséget kizáróan koffeint is tartalmaztak) afrodiziákum-jellegéért is becsülték. Montezuma császár állítólag nagy mennyiségben fogyasztotta, arany csészéből és különböző színekben, mielőtt látogatást tett a háremében!

Az euróbaiak először Kolumbusz Kristóf negyedik utazását (1502) követően ízlelték meg, de a spanyolokat egészen 1528-ig hidegen hagyta, amikor Cortez nem csak kakaóbabbal, de a csokoládékészítés receptjével és eszközeivel tért haza. Spanyol szenzáció lett belőle. Attól kezdve a világhódítás iránya, legalábbis gasztronómiailag, megfordult. Európa azóta is a csokoládé-fanatikusok kontinense. XIV. Lajos felesége állítólag arról biztosította férjét, hogy rajta és a csokoládén kívül senki és semmi iránt nem érez szenvedélyt (bár hogy melyik volt erősebb, azt máig nem tudni). A 19. századra nem kisebb tekintély, mint a legnagyobb gasztronómus, Brillat-Savarin jelentette ki: "A csokoládé egészséges", és előírta számos betegnek, még mielőtt a tudomány is megerősítette volna gyógyító hatását.

Tiszta sötét formájában a csokoládé valóban jót tesz a szívnek, hiszen több antioxidánst tartalmaz, mint a fekete tea vagy a vörösbor, és rengeteg magnéziumot, vasat és káliumot (mind nélkülözhetetlen a nők számára). Enyhíti az idegességet és a depressziót, mivel szerotonint és teobromint tartalmaz, amelyek az agyi receptorokra hatnak és jótékonyan befolyásolják a hangulatunkat. És mivel zsírba is gazdag, jobban esik egy könnyebb étkezés, mint egy nehéz ünnepi ebéd után, vagy csak úgy önmagában.

A 20. század egyik legcsüggesztőbb jelensége a csokoládé tömegtermelése. Létrehoztal egy alacsonyrendű terméket, teli rossz zsírokkal - következésképpen sokan soha életükben nem kóstoltak még valódi csokoládét. Némi javulást hozott e téren a kézműves csokoládégyártás felvirágzása, a 18. században kidolgozott régi módszerek odaadó és hűséges őreinek köszönhetően. Hála nekik, szerte Amerikában és Európában föllelhető az a minőség, amely annak idején a csokoládé imádatát kiváltotta. Az én legfontosabb mantrám - a minőség a mennyiség felett - duplán érvényes, ha csokoládéról van szó.

A minőségi csokoládé munkaigényes és összetett. Először is gondosan kiválasztják a területet, művelik, majd learatják a csodás gyümölcsöt. Ezután jön a fermentálás, két körben a szárítás, utána a pirítás és még néhány kényes művelet, mielőtt előáll a kakaómassza. Ezúttal szó szerint igaz, hogy a megfelelő figyelem és szaktudás próbája a puding. Ebből a masszából három terméket vonnak ki: a likőrt, a kakaóvajat és a kakaóport. Ezekből - kézműves módszerrel - készülnek a csokoládétáblak, a ganache (a csokoládét vajjal, illetve creme fraichesel, vagy tejtermékekkel keverik), a praliné (cukor, őrölt mandula vagy dió és csokoládé keveréke), valamint a gyümölccsel vagy likőrrel töltött csokoládé.

A csokoládé ízének alapelemei az édes, a sós, a savanyú és a keserű. A savanyút a szád oldalában érzed, belül; igen lényeges elem az aroma szétterjedésének és hosszan tartó ízének. A kesernyés ízt a nyelved hegyén érzed. Azt jelzi, hogy a csokoládéban kevés cukor van, és jó minőségű, ha nem nyomja el a többi ízt. A csokoládé állaga is ugyanilyen fontos: lágy, ugyanakkor roppan, mint a kagyló héja. A kézműves csokoládékészítők szakértelmét a csokoládé jinjével és jangjával való játékosságuk jelzi - édes-sós, édes-keserű, savanyú-keserű, kemény-puha, ropogós-olvadós, hideg-meleg -, s ez mutatja közöttük a különbségeket is.

A francia nő számára az igazi csokoládé a sötét, keserédes fajta, vagy mégjobb a nagyon keserédes, amely a legtisztább, a legtöbb kakaót tartalmazza - ettől csokoládéízű a csokoládé. Noha ritkán találkozhatni olyan emberrel, aki "nem szereti a csokoládét", azt, amit az átlagos amerikai csokoládé néven eszik, a hozzáértő meg sem kóstolná: a tejcsokoládé, a fehércsokoládé vagy a közértben kapható bármelyik fajta nem csokoládé. Egyszerű és vacak "gyorsétel" mind, nagyon kevés kakaóval és rengeteg cukorral, többnyire mesterséges ételszínezékkel és tartósítószerrel "dúsítva" (az igazi csokoládé, akárcsak a frissen őrölt kávé, csak rövid ideig őrzi meg teljes ízét).

El kell ismernem: mi, franciák kissé elragadtattuk magunkat csokoládé-ügyben: vannak csokoládé-múzeumaink és -klubjaink. Van magazinunk, vásárunk, szalonunk és tanfolyamunk. Vannak kóstolók és vannak versenyek: a legjobb csokoládépudingok és a legfinomabb csokoládés puszedlik mérik össze erejüket. Akad párizsi, aki átkel a Szajnán, hogy megvehesse a legjobb csokikávét (kávészem alakú csokoládét), a legjobb üzletben. És mivel Franciaország Franciaország, hát van csokoládé-akadémiánk, a legfelsőbb hatóság. Valahányszor jó vizsgaeredménnyel tértem haza, anyám mindig azt mondta: "megérdemelsz egy csokoládéérmet". Keserédes bók volt ez: egy olyan országban, ahol a nemzeti kitüntetéseket a kapcsolatok szerint osztogatják, csak egy csokoládéérem lehet az érdem őszinte elismerésének jele.

A jó csokoládé őrzi rangját. Sok francia nő mondja, "ha rossz kedvem van, csokoládézom"; azt jelenti ez: a sötét fajtára vetem magam. Ha megtapasztalod az íz gyönyörét és a lelki megkönnyebbülést, megérted, hogy megéri a befektetést. Szerencsére a jó csokoládéból nem kell sok - nem is szabad. Néhány apró falat naponta nem borítja föl a költségvetésed, és a súlytartási programod sem. Ha nincs a közeledben jóféle csokoládébolt, rendelhetsz az interneten is.

Mi sem természetesebb, hogy egy kevéske az "istenek étkéből" a legegyszerűbb desszertet is a mennyekbe emeli.