Bármilyen állapotban vannak is éppen a francia-amerikai kapcsolatok - ismerjük el, olykor paprikásak kissé -, nem szabad szem elől tévesztenünk a francia civilizáció rendkívüli eredményeit. Mindmáig, ismerem be alázattal, nagyrészt elismerés nélkül maradt egy ragyogó diadal, egy alapvető és közismert antropológiai igazság: a francia nők nem híznak el.

Jómagam sem orvos, sem pszichológus, sem táplálkozástudoményi szakember nem vagyok - szóval senki, aki hivatásszerint kezeli, vagy okítja az embereket. Viszont úgy alakult, hogy Franciaországban születtem és nevelkedtem, és - jó szemem lévén - alaposan megfigyeltem a franciákat. Ráadásul rengeteget eszem. Mint minden szabályban, természetesen ebben is akadnak kivételek, de a francia nők túlnyomó többsége ugyanazt tesz, amit én: annyit eszik, amennyit akar, és mégsem hízik el. Vajon miért?

Lehetséges, hogy a természet teszi? Az evolúció lassú kerekékének volt ideje kifejleszteni a karcsú nők különálló génjét? Nem hinném. A francia nőknek szisztémájuk van, egy csomó alaposan kidolgozott trükk. És noha én beleszülettem, s gyerekkoromban, de még tizenévesen is boldogan éltem azzal, amit anyám tanított, serdülőkoromban elszaladt velem a ló. Amerikában voltam cserediák, amikor - teljesen fölkészületlenül - elért a katasztrófa, mégpedig tíz kiló formájában. Ez aztán sűrű és sötét dzsungelbe kergetett, ahonnan nehéz volt megtalálnom a kivezető utat. Szerencsére nem maradtam segítség nélkül: ott volt a családi orvos, akit azóta is dr. Csodának hívok. Ő vezetett rá, hogy ismét felfedezzem örökletes francia gasztronómiai tudásom, és visszanyerjem korábbi alakomat. (Igen ez voltaképpen amerikai történet is: mese a bukásról és a visszatérésről.)

Miközben folyamatosan gyakoroltam azt, amit a francia nők gondolkodás nélkül tesznek. Pedig a veszélyek, amelyekkel évek óta farkasszemet nézek, bízvást mondhatom, átlag felettiek. Semmi költői túlzás: a munkám miatt legalább háromszáz alkalommal eszem vendéglőben egy évben (tudom, nehéz munka, de valakinek ezt is el kell végeznie). Immár húsz éve csinálom, és soha nem hiányzik a vacsora mellől egy pohár bor vagy pezsgő (az üzlet az üzlet). Igazi vacsorákról van szó: semmi egyetlen fogás, egytálétel vagy könnyű saláta és ásványvíz. Megismétlem: nem vagyok túlsúlyos, sem beteges. Ebben a könyvben szeretném elmagyarázni, hogyan csinálom, és, ami még fontosabb, hogyan csinálhatja utánam bárki. Aki elsajátítja a francia nők hagyományos gondolkodását és viszonyát az ételhez és élethez, megteheti azt, ami első pillanatra lehetetlennek látszik. Mi a titok? Előbb ejtsünk néhány szót arról, mi nem az.

Legtöbben közülünk dupla műszakot teljesítenek; többet dolgoznak otthon és otthonon kívül, mint azt a legtöbb férfi sejthetné. Ráadásul egészségesnek kell maradnunk, és megőrizni azt a külsőt, amely elégedetté tesz bennünket. De nézzünk szembe a ténnyel: legtöbben képtelenek vagyunk stabilan fenntartani egészséges testsúlyunkat, annak ellenére, hogy rengeteg szenvedést mérünk magunkra. Az amerikaiak hatvanöt százaléka túlsúlyos, a legjobban eladható könyvek a diéta-könyvek, melyek legtöbbje biokémiai kézikönyvre hasonlít. És bármennyi jelenik meg, mindig van előkészületben legalább tíz másik. Vajon létezik, hogy a táplálkozástudomány ugyanolyan gyorsan fejlődik, mint a marketingje? Bárhogy legyen is, az igény biztosan létezik. Miért? Vajon a milliós példányszámú csodák miért nem vetnek véget gondjainknak? Egyszerűsítve: tarthatatlan szélsőség ez.

A legtöbb diétás-könyv radikális programra épül. Eltekintve egy rövid, ám emlékezetes jakobinus közjátéktól a 18. század végén, a szélsőségesség nem francia divat. Amerika viszont különféle markáns filozófiák, gyors megoldások és szélsőséges arányok felé húz. A diétában, akárcsak más ügyekben, ez egy ideig működik, de sokáig nem tartható. Elkerülhetetlen, hogy kicsússzunk a "zónából", leessünk a "piramisról", elveszítsük a fonalat a kalóriaszámlálásban. És miért ne? Így a normális! Az sem segít rajtunk, hogy az egyik szélsőséges előírást gyakran felülírja a következő diktátum. Ki ne emlékezne a "szénhidrátdús" napokra? Vagy a grapefruit-napokra? Mostanság minden a zsír és a protein, a szénhidrát maga az ördög; előbb a tejtermékeket kiáltják ki a legrosszabb ellenségnek, majd azt mondják, ez az egyetlen, amit nyugodtan ehetsz. És ugyanez a borral, a korpával és a vörös hússal. Úgy tűnik, ki nem mondott elv, hogy addig untasd magad halálra egyféle táplálékkal, míg végleg el nem megy a kedved az evéstől, és ettől majd eltűnnek a kilók. Olykor így is van. De mi történik, ha abbahagyod ezt a radikális programot? Úgyis tudod... Éppen ezért, figyelem! Szemétbe a diéta-könyvekkel! Nincs szükség sem ideológiára, sem technológiára; arra van szükség, amire a francia nőknek: kiegyensúlyozott és kipróbált viszonyra az ételhez és az élethez. Végül pedig: ezek a radikális programok a legcsekélyebb figyelemmel sincsenek az emberi szervezet különbségeire. A legtöbb fogyókúrás könyvet férfiak írták, akik még azt sem veszik tekintetbe, hogy a nők fiziológiája alapvetően más, mint az övék. Ráadásul a nők szervezete idővel változik: egy huszonöt éves nő enyhe túlsúllyal egészen más helyzetben van, mint egy ötvenéves.

Történeteim és tanácsaim bárkinek hasznosak lehetnek, de könyvem mégis elsősorban nőknek íródott, és kizárólag a saját női tapasztalataimra épül. Nemcsak amerikaiaknak szól, hanem a fejlett világ összes asszonyának, akiket hivatás szólít, stressz nyomaszt, globalizáció vesz körül, s a 21. század megannyi csapdája leselkedik rájuk. Nem azoknak szól, akiknek túlsúlya azonnal orvosi figyelmet igényel, vagy akik orvosilag előírt diétára szorulnak. Kivált azoknak a nőknek írtam, akiknek legföljebb tizenöt kilót kellene fogyniuk - és ez szerintem a populáció túlnyomó hányada. Mindazonáltal, akárcsak a klasszikus rajzfilmek, minden korosztályhoz szólok, héttől hetvenhétig, és tanácsaim könnyedén hozzáigazíthatók az élet különböző fázisaihoz. Mivel a francia nők nem pusztán kenyéren élnek, mégkevésbé magas proteinon, én átfogó megközelítést kínálok a mindennapi élethez, stratégiát és filozófiát, melyeket bárki a sajátjává tehet, étrendeket és gyors recepteket, melyeket bárki elkészíthet, valamint "sorvezetőt" a haladáshoz. Ó, és igen, szeretném hinni, hogy könyvemből bármely nemzet férfijai is megtanulnak egy-két dolgot a másik nemről.

Szóval, mi is a francia nők titka? Hogy is adunk számot arról a rengeteg középkorú asszonyról, akik huszonöt éves kori alakjukkal sétálnak Párizs boulevard-jain? Az elkövetkezendő fejezetek a Párizsban töltött időm (évente körülbelül tizenkét hét) alatti megfigyeléseimre épülnek, összevetve azokat a New York Cityben, Amerikában és szerte a világon szerzett tapasztalataimmal. Arra szólítom az olvasót, hogy maga is fedezze föl a különbségeket, és ennek megfelelően módosítsa az egészséges életről vallott elképzeléseit.

Kezdetnek szögezzük le, hogy a francia nők nem szenvednek annyira a kilók terrorjától, mint amerikai nővéreik. Egy francia nő elborzadna, ha hallaná az amerikai koktélpartikon azt a tengernyi fecsegést a különféle diétákról! Franciaországban nem beszélgetünk a "diétáról", pláne nem idegenekkel. Alkalmasint megosztunk egy-két trükköt egy-egy közeli baráttal - valami régi francia hagyomány csalafinta új verzióját. De a társasági élet beszélgetései általában arról szólnak, amit kedvelünk: érzésekről, családról, hobbiról, filozófiáról, politikáról, kultúráról, és igen, ételekről, kivált ételekről (ám soha nem diétáról).

A francia nők élvezik, hogy jól táplálkozva maradnak soványak, míg az amerikaiak ebben konfliktust látnak, és szenvednek tőle. A francia nők nem hagynak ki étekezéseket, és nem isznak helyettük fogyókúrás italokat. Ebédre két-három fogást esznek, és ismét hármat (esetleg négyet) vacsorára. És hozzá bort, bizony ám. Hogyan csinálják? Nos, ez fontos. Illetve: ez a fontos. Egyetlen figyelmeztetés: a fejükkel esznek, és sosem állnak föl az asztaltól pukkadásig telve vagy bűntudattal. Megtanulni, hogy a kevesebb több lehet, és kitapasztalni, hogyan ehetünk mindent visszafogottan - ez a kulcskérdés. Valamint az elfogyasztott kalóriák aránya, és a sokkal több vízfogyasztás. Mi már nem dolgozunk tizennyolc órát a bányában vagy a földeken, és a vadász-gyűjtögető életformának is vége. Viszont a legtöbb amerikai 10-30 százalékkal többet eszik a szükségesnél, nem az élet fenntartásáért, hanem lelki szükségletből. A trükk az étvágy kezelésében és kielégítésében rejlik, miközben meghatározzuk, hogyan, mikor és mit csökkentsünk. Az elégedettség csodás érzése, amely egy új menü bevezetésekor fog el bennünket - magasabb élvezeti érték, kevesebb "összbevitel" -, arra sarkall, hogy tovább menjünk a "jóllét" útján. Ehhez meg kell tanulnunk a legalapvetőbb francia szabályt: csapd be magad!

Számos táplálkozási szakember (nagyrabecsült oktatók) a józan észre épülő szemléletet népszerűsíti, és egy vagyont számol föl azért, hogy ezt elmondja nekünk. A fogyásra költött pénz távolról sem áll arányban az eredménnyel. A legtöbb asszony egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy orvoshoz vagy dietetikushoz járjon, gyógyfürdőbe menjen, vagy házhoz rendelje magának az ételt. És vajon mennyibe kerül a francia nők titkait alkalmazni? Nos, e könyv árát leszámítva kevésbe, nagyon is kevésbe. Az én "csináld magad" módszerem gyakorlatilag minden háziasszonynak a birtokában van. Az egyetlen szükséges eszköz egy kis mérleg, amellyel némelyik ételt vagy hozzávalót mérjük a legkritikusabb első három hónapban. Esetleg szükséged lehet egy joghurtkészítő gépre, ha házi joghurtot akarsz enni, ez ugyanis az életmód-program kulcseleme; és ha elmúltál negyven, vegyél néhány kézisúlyzót az erőnlét javításához. C'est tout. Ez minden.

A franciaországi gyerekkorommal kezdem, majd arról a súlyproblémával küzdő fiatal nőről írok, aki voltam valaha. Életem első fizikai "riasztócsengőjét" hallván, a hagyományos francia elvekhez fordultam segítségért. Azzal, hogy megosztom az étkezéssel és az egészséges életre irányuló "totális megközelítéssel" kapcsolatos tapasztalataimat, az a célom, hogy ráveszem az olvasót arra: találja meg saját egyensúlyát. (Valóban ez a fontos, hiszen miközben testünk egy gépezet, nincs belőle két egyforma, ráadásul időről időre "újraprogramozza" magát. Egy olyan program, amely nem fejlődik, hosszú távon nem működik.) Menüket kínálok, amelyeket pontosan követhetsz; de a cél az, hogy kifejleszd azt, ami számodra a legjobban működik az új szemlélet kialakításában. Nem írok elő mintákat. Szabd mindezt a te magad ízlésére, a saját tested, életritmusod, környezeted és egyéb egyéni jellemzők figyelembe vételével. A hangsúlyt én valójában az egyszerűségre, rugalmasságra helyezem, és arra a "jutalomra", ami abból fakad, hogy az egészet magad csinálod. Ezt a "finombeállítást nem végezheti el egy doktor-író, aki téged sose látott.

Miközben fölidézem a saját történetemet, a serdülőkori összeomlásról az azóta is működő új stratégia kidolgozásáig, bemutatok egy utat. Teljes programot kínálok az olvasónak.